lúzer

Ez a véleményem a „lúzerekről”!

Némelyek a társadalmat aszerint differenciálják, hogy léteznek lúzerek, illetve olyanok is, akik vitték valamire. És az a réteg, aki a nyertesek közé tartozik, rendszerint meg is bélyegzi a „veszteseket”. Nemrégiben olvastam egy fórumon azt, hogy azért jó, hogy léteznek egyének, akik úgymond „senkik” maradtak, mert látványos példát szolgáltatnak arra, hogy milyenek ne legyünk. Nem tudtam megállni, hogy ne írjak ehhez az olcsó nárcisztikus közhelyhez néhány gondolatot, most ezeket megosztom Veled is.

„Lehet, hogy hosszú lesz, de belekezdek. Én személy szerint tartózkodnék attól, hogy bárkit lelúzerezzek, mert ez inkább bezárja a másikat, mint kinyitja. Vannak emberek, akik valóban rengeteg kudarcot élnek át és mutatnak olyan viselkedési mintákat, amiket nem érdemes követni. De kijelenteni valakiről, hogy vesztes, mint minősítő jelző, hmmm… Szerintem senki nem akar vesztes lenni. Maximum borzasztó erős én-védő mechanizmusai vannak, vagy mondhatjuk úgyis “nem hallja meg”, amit mondanak neki. A lenullázástól nem hinném, hogy túlzottan előre lehet jutni, maximum tovább lehet erősíteni a másik már így is borzasztó erős én-védelmét. A minősítésről. A legnagyobb probléma talán az, hogy, ha kimondom azt a szót valakire, hogy “vesztes” abban rengeteg elutasítás, ítélkezés, el nem fogadás és negatív tartalom van, már csak azért is, mert a nyertes – vesztes párosítás egy hatalmi logikán alapul, amiben az egyik felülkerekedik, a másik meg alulmarad. Nem hiszem, hogy attól bárki is előbbre jutna, hogy a szemébe kapja a vesztes kitüntetést, maximum “csakazértis” alapon elkezdi bizonyítani, hogy ő ugyan nem az, majd ő megmutatja. De akkor nem ugyanoda lyukadunk ki megint? Hogy újra megfelelésből cselekszik az illető? Szerintem a támogatás, elfogadás, türelem, hiteles minták többet segítenek abban, hogy valaki rájöjjön arra, hogy képes cselekedni. Mert, hogy ezekből az emberekből gyakorlatilag egy valami hiányzik, a “hit”. Hitet pedig egy dologgal lehet feltámasztani a másikban, szeretettel. Itt nem arra a nyálas maszlagra gondolok, amiről gyakran hallunk manapság, hanem egy cselekvő támogatásról. Mert a másik legnagyobb paradoxon meg itt van: sikeres, boldog (vagy annak látszó) emberek azt mondják, hogy a lúzer tehet arról, hogy olyan, amilyen. Miközben pont a sikeres és boldog az, aki tehetne valamit a lúzerért. Mondjuk meggyőződésem, hogy aki igazán boldog, az nem is használja azt a szót, hogy “lúzer”.

Akkor haladjunk most szép sorjában és nézzük meg, hogy hol miről is beszélek. A lúzerség szerintem úgy jön létre, hogy valaki eltanul egy csomó szokást és cselekvéssorozatot, amik számára kudarcélményeket eredményeznek. Maguk ezek a szokások, illetve cselekvések azok, amiket illethetünk lúzer jelzővel, hiszen nem működnek.

Képzeljünk el egy gyermeket, akivel rengeteg alkalommal igazságtalanul bánnak, olyan dolgokért bántalmazzák akár fizikailag, akár testileg, amiről nem tehet. Vagy akár elutasítják, becsapják és kiszolgáltatottá teszik más agressziójának. Most felnőtt emberként ez a valaki joggal cipeli magában a jogtalan sérüléseiből fakadó igazságtalanságérzetet, elutasítottságot, becsapottságot. Ennek következtében a világot egy durva, ellenséges és hazug helynek éli meg, ahonnan folyamatos támadások érik. Reakciói miatt önbeteljesítő jóslatként újra és újra kudarcokba fut bele, majd ezek után azt várjuk tőle, hogy a mintájából eredő viselkedéséért még pluszban vállalja is a felelősséget. Ugye micsoda teljesítményre lenne szüksége? De mindezen jogosultságait, amik az ő általa birtokolt igazságtalanságélményeiből gyökeredznek, nem ismerjük el, hanem inkább lelúzerezzük őt.

A felelősségvállalás egy egészséges lelkülettel és örökséggel rendelkező valakinek általában nem nagy teljesítmény. Hiszen az élet, a szülei vele jól bántak, miért is lenne megerőltető számára az, hogy felvegye a felelősségét, a terheit és ennek megfelelően változtasson életén? Ezzel mind nem azt mondom, hogy, aki sikertelenné válik, azt sajnáljuk és zengjünk ódát sirámairól, már csak azért sem, mert ezzel tulajdonképpen csak tovább mélyítenénk így is nyomorúságos helyzetét. Arra utalok, hogy értsük meg ezeket az embereket és ne rúgjunk beléjük reflexből csak azért, mert gyerekesnek tartjuk őket. És ne is minősítsünk.

Ennyire nehéz egy lúzer sorsa és még koránt sincs vége! Mert említettem, hogy a nyertes-vesztes (vagy más szóval sikeres-lúzer) párosítás egy hatalmi logikán alapul. Ez tény. Mikor is kezdődött ez? Mi miatt éreztük szükségét annak, hogy valaki fölé kerekedjünk és összehasonlíthassuk magunkat más emberekkel? Abban a pillanatban, mikor az ember elkövette első bűnét, hibáját, lelkére a „rossz vagyokság” terhe került. A legnagyobb hiba, amit emberként elkövettünk az az, hogy elvesztettük hitünket. Hogy visszautaljak azokra a gondolatokra, melyekről az imént szóltam, jórészt nem saját hibánkból jutottunk el idáig. Hitünk elvesztéséhez jócskán hozzájárulhatott az a szociális környezet, amiben felcseperedtünk. Hit nélkül pedig külső viselkedésünk hiteltelenné válik, mely létjogosultságát csak úgy fogjuk tudni igazolni, ha szerzünk olyan támogatottságot mások által, ami bizonytalanságunkat megerősítheti újra és újra. Hogy ezt biztosítani tudjuk, szükségünk van arra, hogy mások felett kontrollal rendelkezzünk és megkülönböztessük a személyünket a többiekétől. Gyakorlatilag így alakult ki az erőszakos hatalom. Majd meg is kell hozni azokat a törvényeket, amik alapján be lehet sorolni egyéneket a különböző kasztokba. Ez pedig következetesen járult hozzá ahhoz, hogy felossza az embereket, a győztesek és vesztesek csoportjára. Ezen folyamatleírást, még, ha kicsit bonyolultnak is hangzik, egyértelműen igazolja az, hogy, akik szilárd hittel és önbecsüléssel rendelkeznek nem vágynak sem hatalomra, sem arra, hogy coolabbak, menőbbek lehessenek másoknál.

Talán nem kerülte el a figyelmedet az sem, hogy feljebb kijelentettem, hogy egy furcsa paradoxon az, hogy a sikeresek gyakran azt állítják: a lúzer tehet arról amilyen, miközben a sikeres az egyetlen, aki tudna valamit tenni a lúzerért. Biztos emlékszel a bibliai Lázár történetére.

Hogy könnyebb legyen felidézni, bemásolom Neked ide:

Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerült. De csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették. Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam – felelte Ábrahám -, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám – mondta újra -, küldd el legalább az atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.

Beszédes kis történet ugye? Még szerencse, hogy névrokon. J A gazdag ember formálja meg a tulajdonképpeni mai sikerest, Lázár pedig a lúzert. Manapság legyártottuk ideológiáinkat, amik tovább biztosíthatják a csúcson lévők számára az egyéni hedonizmust, anélkül, hogy felelősséget kelljen érezniük az elesettekért, ezek az ideológiák pedig arról szólnak, hogy a vesztes tehet arról, hogy olyan, amilyen.

Gondolkodjunk csak el, ha ez a példázat az akkori realitást mutatta, az ember alapszemélyisége pedig az évek alatt nyilván nem változott, akkor nem lehetséges az, hogy a jelenben is tanúi vagyunk ennek?

Mikor az előbb említett fórumba megírtam a posztomat, elég sokan mellém álltak, de volt néhány ember, aki továbbra is kardoskodott véleménye mellett, miszerint is a vesztes tehet arról, hogy oda jutott, ahova, ez az ő felelőssége, nem másé.

A vitát én itt nem zártam le, mert újabb hozzászólást fogalmaztam meg (ezzel kicsit tovább is görgetve azt a fonalat, amit Lázár történetével elindítottam):

„Én sem vitatom el az egyén felelősségét, mert van. Mondok akkor példát arra, amire gondolok. Fiatal vagyok, de a lúzer kategóriába nem sorolnám magam. Olyan egyetemre járok, ami érdekel, népszerű vagyok a szociális körömben, vannak barátaim, félretett pénzem is. Nemrég elmentem lakást nézni. Alacsony áron találtam egy hirdetést a neten, megdöbbentően kevesebbért, mint amennyiért a hasonló méretű lakásokat adják. A helyszínen jöttem rá, hogy mi miatt is olyan olcsó. A környezet és a szobák is minősíthetetlenül lepukkant állapotban voltak. A család, aki árulta, csak emiatt utazott fel 150 km-t. Mikor beléptem már első megérzésből tudtam, hogy ezt az ingatlant tuti nem veszem meg. Kezet fogtam az apával, szinte semmi erőt nem éreztem benne. Még keménységet se, legalább valami erőltetett szándékot felfedeztem volna. Az se volt. Mielőtt kimondtam volna a határozott döntést, egy kislányt vettem észre, aki az anya mellett üldögélt az ágyon. Olyan félénk, meggyötört volt a tekintete, hogy egyszerre keveredett bennem az együttérzés, a harag azért, hogy így kell élnie, hogy nem tehet semmit és a tehetetlenség (hiszen nemet fogok mondani, nem tudok segíteni rajtuk anyagilag). Rám is köszönt elhaló hangon (kb. így: “jó napot…”). Le volt soványodva, a testtartása görnyedtnek festett, látszott rajta, hogy nagy terheket cipel, a család mindennapi stresszeitől teljesen le van gyengülve. Valószínűleg szeretethiányos lesz és néhány év múlva már több felelősséggel ugyan, de “sikertelenül” fog élni, ha így marad. Akkor ott annyival könnyítettem a helyzetet, hogy nem a kislány előtt közöltem a döntést. Most ezt a kislányt lehet akkor lúzernak minősíteni? Persze védekezhetünk azzal, hogy gyerek. A gyereknek nincs felelőssége? Dehogynem. Csak más formában nyilatkozik meg. Valószínűleg az iskolában kiközösítik, és nem játszanak vele, sőt még az is lehet, hogy csúfolják és megalázzák. Tipikus áldozati kisugárzása volt. Tehát a saját korának megfelelő szerepet sem tudja ellátni, ami elvileg az ő felelőssége is. A figyelmet arra hívtam fel, hogy ez a sérült gyerek ott van azokban a felnőttekben is, akiket mi lelúzerezünk. Attól ilyenek. Van felelősség persze. De vannak körülmények is, amiken szintén szükséges változtatni, de ez sokszor csak segítséggel kivitelezhető. Van, amikor elég egy mondat is ehhez. Ezek után tarthat bárki szentimentálisnak, de a véleményemen ez jelenleg nem fog változtatni.”

Induljunk ki akkor most ebből a példából. Újraismétlem a kérdést. Ez a kislány akkor most lúzer? Mert, hogy a saját korcsoportját tekintve, az ott való funkcionálását szemügyre véve, párhuzamba állítható egy felnőttel, aki meg a maga korosztályába nem tud beilleszkedni, mert cseszegetik és kemény szavakkal sértegetik. A munkahelyén gúnyolják, társaságban, ahol igyekezne emberi viszonylatokban megnyilvánulni, akkor meg semmibe veszik.

Elismerem, ha erős volt ez a példa, de ahhoz elég hatásosnak éreztem, hogy elkezdjük kinyitni a szemünket arra a valóságra, ami ténylegesen előttünk van és nem arra a kétdimenziós világra, amit eddig fellengzős és őszintének tűnő szónoklatokkal el akartak velünk hitetni. A lúzer egyrészt felel a sorsáért, másrészt nem tehet arról, hogy ebben a helyzetben van.

Van egy ismerősöm, aki manapság könnyen kijön az emberekkel és jelentős pénzösszegeket keres meg hónapról hónapra. Megkértem, hogy meséljen a fiatalkoráról. Gyerekként sportolt, az iskolában népszerű volt és általában törekedett arra, hogy nagy ívben távol tartsa aurájától a suli pancser egyedeit. Meggyőződésének tartja, hogyha beengedi őket az életébe, akkor az az ő pozitivitását rombolja. Részben igaza van, mindenkit nem lehet megmenteni és nem is tölthetjük a nap huszonnégy óráját olyanok között, akik rengeteg energiánkat használják el. De, ha csak dőzsölünk, és azokkal találkozunk szívesen, akik a ranglétra tetején állnak akkor hol marad az élet teljességének megtapasztalása és az önmagunk sérültségével való találkozás? A lúzer kisfiú és kislány mindenkiben ott él. Aki minél hangosabban kiabálja, hogy „lúzerek a közelben”, az szinte biztos, hogy a maga kis emberét ítéli meg a legjobban. Mellette lehet bármilyen őszinte és hitelesnek tűnő egyébként.

Hogy még egy bibliai példával erősítsem meg az eddig elmondottakat, a nyájból elkóboroló állatka története jutott eszembe, akiért a gazda hajlandó otthagyni a másik kilencvenkilencet. Én ezt saját életünkre lebontva értelmeztem át. Inkább töltjük az időnket kilencven kilenc sikeres és befutott menőarc társaságában, ahelyett, hogy eszünkbe jutna az, hogy észrevegyük a maradék egyet, aki segítségre szorulna. Félre ne érts, ez nem kritika, sőt nem is felelősségre vonás. Mivel a gond abban van leginkább, hogy a valóság nem is ezt tükrözi, csupán a „látszatsikeresek” feltételezik azt, hogy így működik a rendszer, hogy ők kilencvenkilencen jól szórakoznak, még a maradék egy lúzer jobban jár, ha tökéletlenségében és életképtelenségében inkább kipusztul.

Szerintem az igazság az, hogy: nem egy bárányka van elveszve, hanem inkább kilencvenkilenc, akik olyan mértékben bolyonganak a sötétben és a kilátástalanságaik közepette, hogy örülnek, ha ideig-óráig magukat megtalálják. Az az egy, akinek meg marad ideje és energiája arra, hogy a másik kilencvenkilencet hajkurássza, lehetetlen feladat előtt áll. Annak a rengeteg elkószált, bizonytalan állatkának sokszor fogalma sincs arról, hogy mit is csinál, lehet akár sikeres, akár sikertelen. Nem ez határozza meg. Így e bibliai példázat is instabil talajon áll, ha modern korunkra vonatkoztatjuk. Lehetne futkározni azok után, akik letértek az útjukról, csak ahhoz olyan emberekre lenne szükség, akik legalább annyira tisztában vannak önmagukkal, mint amennyire sikeresek úgy általában.

Kétségtelen, hogy lúzer „nem elveszett” bárányka nem létezik, hiszen a veszteseket mindig az önbizalom hiányával azonosítjuk. Ez az első, amit észreveszünk rajtuk. Hogy nem szeretik magukat és nem bíznak a képességeikben. De cool minősítéssel is lehet hasonlóképpen szétesett személyiséggel káoszban élni.

Ha használod a „lúzer” címkézést félretéve azt, hogy a suli rocksztárjaként a világ legvagányabb gengsztere vagy, vagy a szemüveges fiú a gyorséttermi pult mögül, mérlegeld magadban az itt leírtakat és mondd ki őszintén, te melyik bárányka vagy a száz közül?

További társkereséssel kapcsolatos írásaim itt elérhetőek:

www.randidoctor.hu

Ha bármilyen kérdésed van, keress bátran!

Lázár Gergely - Önismereti és párkapcsolati tréner

Baráti üdvözlettel:
Lázár Gergely
Önismereti és párkapcsolati tréner

Check Also

Szupernőként boldog leszek?

Szeretettel üdvözöllek! Demeter Miklós vagyok és hobbim a boldogság kutatás. Abban szeretnék segíteni neked, hogy …